„Minden élőlény nagyon szép és érdekes, csak kellőképpen közel kell kerülni hozzájuk”

A Természettudományi Múzeum korábbi főigazgatójaként Dr. Korsós Zoltán zoológus-biológus nemzetközi szintre emelte a hazai százlábúak és ikerszelvényesek kutatását, miközben felfedezőként egzotikus expedíciói is legendásak. Saját állatait többnyire vadon fogta be, és viperákat is tartott annak idején.

A TerraPlaza főszervezője-főszerkesztője, Kárpáthegyi Péter mesélte, hogy ugyanahhoz a faluhoz, Baracskához kötődtök. Ő ott született, te pedig ott laksz. Később a Természettudományi Múzeum Állattárában a szomszédos szobában dolgoztatok. Téged hogyan és mikor szippantott be ez a szakma?

Szüleim mesélték, hogy már 3 éves koromban csodálattal olvastam az oroszlánbarlangnál kitett táblát az Állatkertben. Körülbelül hatodikos voltam, amikor elhatároztam, hogy zoológus leszek: egyértelmű volt számomra, hogy ezt a pályát kell választanom. Szerencsére szüleim és tanáraim is támogatták, így egyenes út vezetett az ELTE biológus szakra, majd onnan az akkor egyetlen igazi zoológiai kutatóhelyre, a Természettudományi Múzeum Állattárába. Eleinte hüllőkkel foglalkoztam, hazai gyíkok ökológiai vizsgálatából szakdolgoztam és doktoráltam, de a Múzeumban a soklábúak (Myriapoda) gyűjteményét kaptam feladatul.

Később a Természettudományi Múzeum főigazgatója lettél. Mit élveztél leginkább az ottani munkádban, és mi volt a legnagyobb sikerélményed?

A majdnem 40 év alatt, amit a múzeumban töltöttem, sikerült a százlábúak és ikerszelvényesek hazai kutatását nemzetközi szintre emelni. 2019-ben mi szerveztük meg Budapesten a 18. Nemzetközi Myriapodológiai Kongresszust, több mint 100 résztvevővel a világ minden tájáról. A 6 év főigazgatói beosztásom alatt kevesebb időm jutott a tudományra: sok minden más, azaz a kiállítások, közművelődés, elhelyezési kérdések, és természetesen a több mint tízmillió tárgyat őrző és 220 főt foglalkoztató intézmény vezetése kötött le.

Dolgoztál Japánban, és számos expedíción is részt vettél. Melyek voltak a legérdekesebb kulturális és tudományos felfedezéseid, és hol tapasztaltad a legmeglepőbb dolgokat?

Japán déli részén, az Okinava központú Rjúkjú-szigetekre hívtak meg a több mint 140 szigetet tartalmazó szubtrópusi terület ikerszelvényes-faunájának vizsgálatára. A három év alatt elsőként gyűjtöttem és határoztam meg ezeket az állatokat 55 szigetről, számos tudományra új fajt sikerült leírni. A végső cél a szigetek állatföldrajzi kapcsolatainak feltárása, ezen még most is dolgozunk. Az utazásaim során persze a különleges kultúra iránt is fogékony voltam, élményeimről „Szerelmem Okinawa” címmel írtam könyvet és tartottam fotókiállítást.

Jelenleg nyugdíjas vagy, de utoljára az Állatorvostudományi Egyetemen tanítottál. Melyek voltak a kedvenc előadási témáid és miért?

Háromféle ökológiai tantárgyat és kutatástervezést oktattam BSc és MSc biológusoknak, tehát nem az állatorvos-hallgatóknak. Legjobban az „Ökológia és természetvédelem” órát szerettem, mert ebben a korábbi, természetvédelmi munkáimban és az utazásaim során szerzett tapasztalatokat és élményeket is megoszthattam. Nagyon jó alkalom volt az egyhetes börzsönyi terepgyakorlat, ahol ökológiai módszereket mutattunk be a mintegy 15 másodéves hallgatónak; ez kiváló lehetőség volt nekik is közösséggé összekovácsolódni. Rövid, három éves egyetemi oktatói pályafutásom végén indítottuk az „Egzotikus zoológia” nevű kurzust, ahol azután saját kutatásaimmal kelthettem érdeklődést a hallgatókban a távoli tájak állatvilága iránt. A személyes történetekkel és saját képekkel illusztrált Új-Zéland, Japán, Tajvan, Dél-Afrika előadások azt hiszem lenyűgözték a hallgatókat.

Mit látsz az ikerszelvényesekben, ami ennyire érdekessé teszi őket a számodra, és mit üzennél azoknak, akik idegenkednek tőlük?

Az ikerszelvényeseket (Diplopoda) nagyon kevesen ismerik, szorgalmas tanulással nem volt nehéz közöttük szakértelmet szerezni. Igazából fantasztikusan gazdag és változatos csoport, jelenleg 12 ezer fajukat ismerjük a világon, de ennek 6-7-szerese vár még felfedezésre, elsősorban a trópusi területeken. Fontos, növényevő ízeltlábúak, mert ők bontják le elsőként az erdőben lehullott leveleket és sok más szerves törmeléket, hogy aztán ezek a többi állatok és végül a növények számára feldolgozhatók legyenek, és újra bekerüljenek a nagy körforgásba.

Azt tartom, hogy minden állat, minden élőlény nagyon szép és érdekes, csak kellőképpen közel kell kerülni hozzájuk, megismerni az életüket és rácsodálkozni az evolúció hihetetlenül izgalmas folyamatára.

Milyen hobbicéllal tartott állataid voltak és vannak? Inkább megfigyelni szereted a viselkedésüket, vagy érzelmileg is kötődsz hozzájuk?

Régebben általában a külföldi útjaimról hazahozott, vadon fogott, nem védett hüllőket tartottam. Az egyik első ilyen gyíkom egy Marokkóból származó berber szkink volt. De tartottam homoki viperát, tajvani bambuszviperát, kölcsön óriáskígyót, nílusi varánuszt is, még a veszélyes állatok tartását szabályozó törvény előtt. Talán a legerősebb, érzelmi kötődést is jelentő hüllőm egy toke-gekkó volt, amelyik 34 évig élt nálunk! Rendszeresen hallatta jellegzetes kiáltását éjszaka, és ma is megdobban a szívem, ha olyan országban járok (például legutóbb Vietnámban), ahol vadon hallhatom a toke hangját. Ízeltlábúakat is szívesen tartok, volt skorpióm, ostorlábúm, ostorfarkúm, és természetesen ezerlábúim is, melyeket mind a természetből, eredeti élőhelyükről, Japánból és Peruból hoztam haza. Szaporítással, kereskedéssel nem foglalkozom, leginkább a vadon élő állatok viselkedése érdekel. Persze macskák és kutya is mindig volt itthon.