A Föld egy hatalmas, összefüggő rendszer, amelyben minden élőlénynek és fajnak megvan a szerepe. Sajnos azonban évről évre találkozhatunk kihaló fajokkal, vagy a kihalás szélére sodródott állatokkal. Ez valamilyen szinten a természetes rendszer része, azonban az utóbbi évszázadokban-évtizedekben jelentősen megnövekedett az emberi tevékenység által, vagy hozzájárulásával bekövetkezett kihalások száma. Sokszor el sem jut hozzánk egy-egy faj segélykiáltása, mielőtt még időben cselekedni lehetne. És ha nem is olyan szembetűnő a változás, minden ökoszisztémára hatással van egy-egy faj eltűnése. Sokszor talán nem is foglalkozunk a messzi földön elpusztult fajokkal, hiszen ez minket közvetlenül nem érint, azonban nem érdemes elbagatellizálni a témát, mert a kicsik is biztosan hatással lesznek a nagy egészre.
Mi az a természetes szelekció?
Az emberiség fantáziáját már a 16. század óta izgatták a különböző kövületek, azok múltja és mibenléte. Ezeket a maradványokat eleinte hatalmas árvizek nyomaiként tudták elképzelni, amely hozzájárult a teremtés szakaszos elméletének kialakulásához. Az elmélet azt állította, hogy Isten több alkalommal is özönvízzel sújtotta a Földet és minden alkalommal új élőlényeket teremtett. A fajok és a fajgazdagság átalakulásának elméletét először Jean-Baptiste Lamarck fogalmazta meg a 19. században, majd az őt követő darwini evolúciós elmélet térhódításával megfeledkeztek az özönvizek történetéről. A természetes szelekció egy olyan folyamat, amely a populációk szerves részét képezi, és hozzájárul világunk folytonos változásaihoz. A folyamat során az az organizmus marad életben, amely előnyösebb tulajdonságokkal rendelkezik a túlélés szempontjából. Vagyis nagyobb eséllyel marad életben és szaporodik, mint azok az egyedek, amelyek kevésbé előnyös tulajdonságokkal rendelkeznek. A szelekciós folyamatot adaptációnak, a szelekciós folyamat során keletkezett tulajdonságokat adaptív tulajdonságnak nevezzük.
Milyen módon járulunk hozzá a fajok eltűnéséhez?
Az ipari forradalom volt annak a gazdasági és technológiai változásnak a kezdete, amely 1769 és 1850 között először Nagy-Britanniában, majd Európa és Észak-Amerika egyes területein ment végbe. Ekkoriban találták fel a gőzhajtású hajókat és a gőzvasutat, amelyek bevezetése újabb lendületet adott a rohamos fejlődéshez. A 19. században újabb változások indultak el, amelyek már globális szinten hatottak az emberiség fejlődésére. A populáció növekedésével párhuzamosan egyre nagyobb területeket voltunk kénytelenek elszakítani a természettől, vagy a nyersanyag kitermelés miatt, vagy akár építkezés, terjeszkedés céljából. Tehát az emberi tevékenység által folyamatosan csökken bizonyos fajoknak az élőhelye, amely nagyban hozzájárulhat kihalásukhoz. Ez jelenleg is egy aktív probléma. Ezen felül számos olyan faj van, amelyek egyedeit korlátok nélkül túlhalásszák, vagy túlvadásszák. Sok olyan trópusi terület van, ahol napjainkban is égető problémát jelent az orvvadászat, amivel nagyon nehéz felvenni a harcot. Mindezek mellett a környezetszennyezésről se feledkezzünk meg. Habár rengeteg faj van, ami képes volt alkalmazkodni jelenleg változó világunkhoz, sajnos nem mindegyikük mondhatja magát ilyen szerencsésnek.
A legfőbb környezetvédelmi problémák közé tartozik a műanyagszennyezés, amely ökológiailag hatalmas fenyegetést jelent a bolygó számára és nagyban hozzájárul a globális felmelegedés gyorsulásához. A műanyag gyakorlatilag már mindenhol jelen van a Földön. Számszerűsítve a problémát már 1978-ra több műanyagot gyártottunk, mint acélt, amihez nagyban hozzájárultak a világháborúk, amikor elkezdtek műanyag boxokban szállítani különböző eszközöket, például töltényeket. A háborúk végeztével új szerepet kaptak a csomagolások, élelmiszer-szállítás és tárolás formájában [3]. Napjainkban kb. 400.000.000 tonna műanyagot termelünk éves szinten, és több mint 8 millió tonna műanyag kerül ebből az óceánokba [4]. Ezek a műanyagok, amelyeknek felezési ideje kb. 400-500 év, idővel átalakulnak: aprózódnak, úgynevezett „mikroműanyagok” keletkeznek belőlük, így bekerülnek a táplálékláncba [5]. A műanyag jelenleg több mint 1200 tengeri fajt fenyeget és sodor a kihalás szélére. Azonban mi is közvetett veszélynek vagyunk kitéve, ugyanis ezek a mikroműanyagok már az ételekben és az ivóvízben is jelen vannak. De amellett a tény mellett sem szabad elmenni, hogy ezek sejtszinten képesek beépülni, és nagyjából heti 5 gramm műanyag jut a szervezetünkbe [6] [7].
Nézzünk meg néhány olyan fajt, amely az elmúlt néhány évben tűnt el:
Oophaga speciosa (Kihaltnak nyilvánítva: 2020)
Ez a pompás kinézetű nyílméregbéka Nyugat-Panama nedves alföldjein és hegyvidéki erdőiben élt valaha. 2020-ban dőlt el a faj sorsa, amikor a Természetvédelmi Világszövetség a kihalt állatfajok közé sorolta a békát. Ellentétben néhány fajjal, amelyek kizárólag természethez köthető okok miatt haltak ki, ennek az állatnak a kihalása nagyrészt az emberi tevékenységeknek köszönhető.
Élőhelyének degradációja és az erdőirtás nagyban veszélyeztette a faj fennmaradását, és végül eltűnésükhöz vezetett. Ezen kívül a kutatók úgy vélik, hogy egy 1996-ban felbukkanó gombajárvány – a citridgomba – is hozzájárult az állatok sorsának megpecsételéséhez [10].
Chelonoidis nigra abingdonii (Kihaltnak nyilvánítva: 2017)
A Pinta-szigeti teknős a galápagosi teknősök egyik alfaja, amely az ecuadori Pinta-szigeten volt őshonos. A szelíd óriás előszeretettel fogyasztott kaktuszpárnákat, és naponta akár 16 órát is tudott aludni. Akár 6 hónapig is képes volt víz és élelem nélkül túlélni, azonban úgy néz ki, ez is kevés volt a faj fennmaradásához. Ennek oka, hogy az állat kedvelt élelemforrásává vált a szigeten élő halászoknak, ami a 19. század végére elképesztő mértékben lecsökkentette populációjukat. Tulajdonképpen már akkor a kihalás szélére sodródtak. Az utolsó hím példányt 1971-ben fedezték fel, amit a kutatók megpróbáltak bepároztatni más alfajok nőstényeivel, viszont a kísérlet kudarcba fulladt. 2012-ben, több mint 100 évesen végül az utolsó példány is elpusztult. Halálával a fajt hivatalosan is a kihalt fajok listájához sorolták.
2020-ban a kutatók a Galápagos-szigetlánc részét képező Isabella-szigeten olyan teknősöket fedeztek fel, amelyek génjei közösek a Pinta-szigeti teknősével. Ez a felfedezés utat nyitott annak, hogy létrehozzanak egy tenyésztési programot, amely keretein belül, habár nem tökéletes formában, de képesek visszatelepíteni a szigetre a teknősöket [11].
Achatinella apexfulva (Kihaltnak nyilvánítva: 2019)
Az Achatinella apexfulva utolsó élő példánya George, a magányos csiga néven vált ismertté. Összesen 14 évig élt, ami a faj esetében meglepően magas életkornak számít. George a 2000-es évek elején született a Mānoai Egyetem fogságban tartott tenyészetében, amely Hawaiin található. Nem sokkal később az összes fogságban tartott társa elpusztult, egyedül ő maradt életben. A kutatók több mint egy évtizeden keresztül próbáltak neki párt keresni, azonban nem jártak sikerrel. A csigák valaha elképesztően nagy számban éltek Hawaiin, és egy faj kipusztulása csapásként érte az ökoszisztémát. A 19. századból származó feljegyzések alapján olyan sokan voltak, hogy egyetlen nap alatt 10.000 vagy annál is több csigaházat lehetett összegyűjteni. Egykor több mint 750 szárazföldi csigafaj népesítette be Hawaiit, közülük kicsit több mint 200 faj a facsigák közé tartozott. Napjainkban is érezhető a hiányuk a szigeten, ugyanis ők tartották kontroll alatt a növények élősködő gombáit. Egy pár éve megjelent, de a mai napig is aktívan terjedő kórokozó gomba a ROD, azaz Rapid ʻŌhiʻa Death (gyors ʻŌhiʻa halál) az őshonos fákat támadja. Ha a csigák továbbra is jelen lennének a szigeten, valószínűleg megelőzhető lett volna ez a járvány [12].
Chioninia coctei (Kihaltnak nyilvánítva: 2013)
Az óriás szkinkek a Zöld-foki szigetvilág endemikus fajai közé tartoztak. Életük azonban sosem volt egyszerű. A portugál hódítók 1461-es érkezését követően új, invazív fajok telepedtek meg a területen, például egerek és kutyák, amelyek nagyban hozzájárultak a populáció csökkenéséhez. A történelmi feljegyzések alapján a telepesek időnként fogyasztottak a szkinkekből, azonban nem olyan gyakran, mint a partmenti madarakból [13]. Az 1780-as feljegyzések szerint akkoriban a sziget lakói a gyíkok bőrét cipők készítéséhez használták, de zsírjukat gyógyszerként is forgalmazták [14]. 1833 után már nem nagyon találkoztak a fajjal egészen 1874-es „újrafelfedezésükig”. Az állat ritkasága, nagy mérete és barátságos viselkedése miatt közkedveltté vált a gyűjtők, állatkertek és múzeumok köreiben, így 1896-ra ismét attól tartottak, hogy a faj a kihalás szélére sodródik.
Fogságban nem sikerült szaporítani a szkinkeket, és a 20. század elejére általánosan elfogadott feltételezés volt az, hogy az óriás szkink a kihalás küszöbén áll. 1915-ben a Zöld-foki szigetek kolóniájának egyik tisztviselője levélben tájékoztatta a Lisszaboni Múzeumot, hogy Santo Antão halászai szabadon engedtek néhány kutyát, amelyek kivégezték az utolsó állatokat. Néhány példány az első világháború és a két világháború közötti időszak okozta további nehézségek ellenére is életben maradt a német és osztrák-magyar állatkertek, illetve gyűjtők birtokában, amíg a fajt 1940-ben kihaltnak nyilvánították [13]. 1985-ben állítólag láttak egy példányt Brancóban, de az 1990-es években több expedíció alatt egyet sem találtak [14]. 1996-ban az IUCN vörös listája kihaltnak minősítette. 2005-ben azt állították, hogy egy fiatal állat állkapcsát vélték felfedezni egy Santa Luzia-i vadmacskaürülékben, azonban a sziget 2006-os felmérése során sem találtak megmaradt szkinkeket. Végül 2013-ban végleg kihaltnak nyilvánították a fajt [15].
A Lanao tó halai (Kihaltnak nyilvánítva: 2020)
A Lanao-tó a Fülöp-szigetek egyik legnagyobb tava, amely számos endemikus fajnak adott valaha otthont. Az itt őshonos 17 pontyféle közül mára már 15-öt kihaltnak nyilvánítottak, de a fennmaradó két faj is valószínűleg már kihalt. Ennek legfőbb oka, hogy a tavat a betelepített, invazív fajok uralják, amelyekkel az őshonos fajok képtelenek voltak felvenni a versenyt.
A 15 kihalt faj listája: Barbodes amarus, Barbodes baoulan, Barbodes clemensi, Barbodes disa, Barbodes flavifuscus, Barbodes herrei, Barbodes katolo, Barbodes lanaoensis, Barbodes manalak, Barbodes pachycheilus, Barbodes palaemophagus, Barbodes palata, Barbodes resimus, Barbodes tras és Barbodes truncatalus.
A Fülöp-szigeteki folyókban és tavakban tenyésző egyik legpusztítóbb invazív genusz a Pangasius, amely az őshonos halakat fogyasztja el táplálékként. Eközben a tilápia (Oreochromis niloticus), amely szintén invazív fajnak számít, az őshonos fajokkal veszi fel a versenyt a táplálékért [9].
A felsorolás a teljesség igénye nélkül készült, olyan állatokkal, amelyek valamelyest kötődnek a terrarisztikához. Rajtuk kívül is számos olyan faj van, amik az elmúlt években, évtizedekben haltak ki.
Biztosan rengeteg olyan faj is eltűnt már, amelyek még a tudomány számára ismeretlenek voltak. Próbáljunk vigyázni környezetünkre, és azokat a még élő állatokat megóvni, amelyeknek kihalása az emberi tevékenységek miatt következhet be.
