Beloberk István már 30 éve hivatásos terrárium-, műszikla- és akváriumépítő, valamint hüllőtenyésztő, de sokan a Kalapács basszusgitárosaként ismerik. Az igazi kihívás számára állatkerteknek építeni, és álomállományában néhány ritkább fajt elsőként tenyésztett az országban.
Közel 30 éve foglalkozol hüllőkkel, valamint terráriumok, akváriumok, paludáriumok és műszikla-dekorációk építésével. Hogyan indul egy ilyen karrier? Mesélj a kezdetekről!
Gyerekkorom óta érdekelnek az állatok. Ha valaki valahol felkiáltott hogy ,,jézusom, ott egy kígyó” és mindenki világgá szaladt, akkor én odaszaladtam és keresni kezdtem. Már kölyökkoromban is összefogdostam mindent. Befőttesüvegben nézegettem a hazahordott bogarakat és békákat, amíg anyám fel nem világosított, hogy ez nem biztos, hogy nekik is olyan jó, mint nekem. Aztán később egy kiállításon megláttam az első gabonasikló bébiket valamikor ’87-88 körül, és akkor már tudtam, hogy nekem is lesznek – és így is lett.
Aztán ahogy a kígyózás beindult, elkezdődött a terráriumok építése sok kísérletezéssel, hiszen nem nagyon volt honnan ellesni a dolgokat. Az akkori hüllős haverok jó részének is én építettem a terkóit, ezáltal sok tapasztalatot szereztem, ami később jól jött. A mai napig folyton ötletelgetek, tucatnyi füzetem van telerajzolva mindenféle terrárium tervekkel. Úgyhogy elmondható, hogy mikor épp nem terkókat csinálok, akkor is terkókat csinálok. Szerencsés eset, mikor az ember azzal foglalkozhat ,,munkaidőben”, ami egyben a hobbija is.
Úgy tudom, az első 7-8 TerraPlazán részt vettél. Mostanában azonban a termékeiddel vagy jelen, hiszen a legtöbb kiállító sziklaháttereit te készíted. Vannak olyan munkák, amelyekre különösen büszke vagy, mondjuk mert technikailag nehéz volt kivitelezni, vagy extrém kérésről volt szó?
Igen, rengeteg kiállításon részt vettem, bár nem sok cuccal. Igazából csak mutatóba és reklámnak vittem ki a melóimat, meg persze jó sok névjegykártyát. Ez valójában inkább lustaság, mert általában a hazaérkező turnébuszból ültem át a kocsimba, hogy induljak a börzékre – és tudtam, hogy ez a hajnali terráriumcipekedés dolog nem fog jólesni… Valóban sok munkám van kint kollégáknál, így már nem ülök oda közéjük ,,konkurenciának”.
Már nem nagyon tudnak extrém kérésekkel harminc év után meglepni, mivel a saját terkóimon már szinte mindent kikísérleteztem. Ha egy érdeklődő úgy kezdi a beszélgetést, hogy „egy kollégája ajánlotta önt”, akkor már tudom, hogy valami bonyolultabban megoldható munka lesz. Mivel hazai és külföldi állatkerteknek is építettem dolgokat, így egy nagyobb volumentől sem kezd remegni a lábam, sőt: igazából azok a munkák érdekelnek jobban. Mostanában egyre többen foglalkoznak terrárium-építéssel, sajnos sok az igénytelen munka, de azért már van pár nagyon szép is.
Az én előnyöm az, hogy harminc évnyi hüllős tapasztalattal a hátam mögött ismerem az állatok igényeit – és tudom, hogy azért a szépség nem mehet a praktikum rovására. Alapelvem az, hogy ,,a természethez képest minden terrárium kicsi”. Ezt a szellemiséget próbálom átadni azoknak, akik megkeresnek. De sokszor a terület határozza meg a lehetőségeket, és abból próbálom a vevő – és persze az állat számára – a legtöbbet kihozni. Minden munkám „védjegyezve” van, amely az ujjlenyomatomat jelenti a háttér valamelyik felső sarkában.
És akadnak tanítványaid esetleg, akiknek átadhatod mindezt a tudást?
A fiam egy ideig velem dolgozott, neki megmutogattam a trükkjeimet. De más utat választott, úgyhogy marad szegény feleségem segítségnek, ha valamit nem tudok egyedül megcsinálni.
Mindemellett a Kalapács zenekar basszusgitárosa vagy, a rockzenei szubkultúrában is elismert ikon. Melyik világ ragadott magával előbb gyerekként: a zenélés vagy az állatok? Van bármiféle összefonódás a két szerelemszakmád között?
Nincs. A zene a folyamatos nyüzsgés, a hüllőzés meg a nyugi. Szeretem mind a kettőt, mint azt már korábban mondtam, szerencsés eset, mikor az ember azzal foglalkozhat „munkaidőben”, ami egyben a hobbija is. És nekem két ilyen is van!
Aki terráriumokkal foglalkozik, nehezen állja meg, hogy ne rakja tele lakókkal a műveit. A honlapodon olvasható, hogy hüllőtenyészeted is van. Mekkora jelenled az állatarzenálod, és milyen fajok vannak túlsúlyban? Van olyan példány, ami nem eladó, mert annyira a szívedhez nőtt?
Igen, jelenleg is van egy csomó állatunk, javarészt inkább kígyók, azokkal kevesebb a gond. Szerencsére Móni, a feleségem is állatmániás, úgyhogy besegít a gondozásban. Van vagy negyven kígyónk saját építésű terráriumokban, meg pár gyík „szabadon” az üvegházban, ami régi álom volt – és amit szintén én építettem. Valamint van négy kutyánk is. A kutyák nyilván családtagok, a hüllőállomány változik. A lakásunk, a barátaink, még a tetoválásaim is „hüllősök”, ez nekünk egy életforma.
Hogyan oldod meg az állataid ellátását, ha van mondjuk egy turné, amikor huzamosabb ideig nem vagy otthon? Mire vagy leginkább büszke a hüllőtenyészeted kapcsán?
Ez nálunk nem gond, a gyerekeim is ebben nőttek fel. Bár nem olyan ,,fanatikusak” mint a szüleik, simán rájuk bízhatunk bármit, ha úgy alakul. A három évtized alatt vagy harminc hüllő- és békafajt tenyészettem már, néhány ritkább fajt elsőként az országban (pl. G.oxycephala, Elaphe scalaris, Lygodactylus williamsi), és pár engedéllyel tartott mérges (Aspidelaps lubricus, Atheris squamigeris) is volt köztük. Mostanra szép kis „álomállományt” szedtem össze, mindent én neveltem fel bébikorától. Jelenleg van egy csomó kutyafejű boánk (Corallus caninus), valamint szivárványos boák (Epicrates c. cenchria), angola pitonok (Python anchietae) és gyémántpitonok (Morelia spilotes spilotes). Illetve néhány siklóféle, Moellendorffik, Prasinák, Alternák, Mexicanák, Okeete gabonák… na meg kamcsik, pár sövényleguán és pörgefarkú legu az üvegházban. Olyasmik, amelyek vagy szakmai kihívást jelentenek, vagy kölyökkorom óta szerettem volna, vagy amelyek bírják az üvegházi változó klímát.
A Caninusokkal kísérletezgetek mostanában: párzások, sikertelen szülések már voltak, de a rendes tenyészeredményre még várni kell. De ahogy mondani szoktam, ha egyszerű lenne, mindenki ezt csinálná! Egyébként szívesen elmondok mindent az állatokról, ha valakit komolyan érdekel, meg is mutatom őket, de ha rámírnak a neten is tömegével megtalálható alapinfós leopárdgekkó kérdésekkel, időhiány miatt már nem nagyon szoktam válaszolni – bár általában ajánlok olyat, aki tud. Ezúton is bocsi!
Anno a ’90-es években az Agáma magazint is szerkesztetted. Ez a projekt hogy talált meg? Van a jövőre nézve hasonló terved?
Az én ötletem volt, aztán hárman valósítottuk meg, Tóth Tamás, Kovács Gyula és én. Egyre több volt a hüllős, és nem volt szakirodalom. A Tomi DGHT (azaz Deutsche Gesellschaft für Herpetologie und Terrarienkunde) tagként hozzáfért a profi irodalomhoz – az engedélyükkel tudtunk használni cikkeket. Volt klub és sok ötlet is: például a szérumközpont, ami az akkoriban még szabályozatlan mérgeskígyótartás miatt a tartókat lett volna hivatott védeni.
Beszéltünk is a Zacher dokival, aki nagyon örült nekünk, de megmutatta, hogy a kórház már lépett, és beszereztek elég sok szérumot. Nagy volt a lelkesedés hüllős körökben, sokan írtak cikkeket, segítettek a kiállítások bonyolításában. De aztán megfáradt a dolog és nem tudott kinőni profi lappá. Ezért is drukkolok minden újságos kezdeményezésnek, nyomdászként szeretem a friss „újságszagot”, de a digitális világban egyre nehezebb lesz ezt fenntartani. Remélem, hogy azért egy színvonalas lap megtalálja a közönségét és lesz jövője, sok sikert kívánok a TerraPlaza magazinhoz!
