A korábbi cikkekben már több ízben megismerkedhettünk az evolúcióval, hogy hogyan halnak ki és jönnek létre új fajok. Most egy igencsak érdekes fajt hoztam nektek, amely egy nagyon egyedi és ritka helyzetben van. A terrarisztika sokszínű bugyraiban ugyanis van egy olyan csótányfaj, amely a természetben kihalt, viszont léteznek olyan hobbisták, akik máig őriznek egy-egy csapatot a fajból gyűjteményeik mélyén. Ez nem más, mint a Simandoa conserfariam, amely genuszának eddigi egyetlen ismert faja.
Hol volt, hol nem volt…
Történetük nem éppen mesébe illő, hiszen ezek kihalása is emberi tevékenységhez köthető. A délkelet-guineai Nimba-hegyet már a 2000-es évek elején is súlyosan érintették a különböző bányászati tevékenységek, ugyanis ez a régió a világ legnagyobb vasérclelőhelye. Emiatt az őshonos élőlények otthonának egy részét elpusztították. A Simandou-hegységben zajló nagyszabású bányászati projektek közvetlen fenyegetése miatt a Conservation International 2002 novembere és decembere között egy gyors vizsgálatot végzett a Simandou-hegység két kiválasztott területén, hogy felmérje az adott állatcsoportok és növények fajgazdagságát és gyakoriságát. Az összegyűjtött információk felhasználhatóak a fejlesztési tervek befolyásolására, így a bányászati műveletek hatása minimálisra csökkenhet vagy legalábbis mérséklődhet. A felmérés során számos új és ritka fajt sikerült felfedezni. Ezek közé tartozik a szóban forgó csótányfaj is. Sajnos ők nem jártak szerencsével, egyetlen élőhelyüket – egy barlangot – a bauxit kinyerése érdekében feltúrták és tönkretették. Fennmaradásuk kulcsa az a néhány taxonómus volt, akik a helyszínről magukkal vittek pár példányt tenyésztési céllal, mielőtt azok élettere végleg eltűnt. Mindez nem is áll tőlünk időben túl távol, hiszen az események 2004-ben zajlottak le. A kutatók ezt követően szétszórták a szaporulatokat az Egyesült Államok hobbistái között, így kialakulhatott egy viszonylag stabil állomány. Habár otthonukat elpusztították, mi otthont adtunk nekik, bár hozzáteszem, elég fanatikusnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ezzel a fajjal foglalkozzon!
Különleges történet, különleges jellemzők
Szaporodásukat tekintve ovivipárok, azaz álelevenszülők. Fejlődésük hemimetabolikus metamorfózis, azaz kifejlés. A nőstény egyszerre akár 12 nimfát is világra hozhat. Külsejük egyszínű fekete, de növekedésük során fokozatosan sárga csíkok jelennek meg a testüket felépítő szelvények között. A kifejlett állatoknak látványos, olajzöldes-szürkés, fehér pöttyös fedőszárnyaik vannak, a sárga csíkozás pedig ugyanúgy látható marad a hasi oldalukon. Lábuk élénk bordó színben díszeleg. A kifejlett egyedek hossza elérheti a 45-50 mm-t is.
A fajt leíró tanulmány szerint testükön nincsen stridulálásra, azaz hangadásra alkalmas struktúra, a kifejlett egyedek mégis képesek erős, „vornyékoló” hanggal kifejezni nemtetszésüket, ha piszkáljuk őket. Emellett védekezés esetén ők is képesek a csótányokra jellemző, kellemetlen szagú váladék kiválasztására.
Hogyan kell őket fogságban tartani?
A természetben a barlangban felhalmozódó denevérguanó felső rétegeiben éltek. Mi sajnos ezt nem tudjuk számukra biztosítani, de mondhatni, kevesebbel is beérik. Viszonylag tágtűrésű állatfajról beszélünk, sok változó körülményt elviselnek, legalábbis a legtöbb írásos feljegyzésben ez olvasható. A személyes és a környezetemben tapasztalt próbálkozások alapján ezt nem merném biztosan kijelenteni. Annyi bizonyos, hogy különböző gyümölcsféléket (például a banánt vagy almát) szívesen fogyasztanak, de a zöldségeket (így a sárgarépát vagy a burgonyát) sem vetik meg. Ezeken felül fontos, hogy gondoskodjunk a megfelelő fehérje- és ásványianyag-utánpótlásról. Például kaphatnak különböző kutya- és macskatápokat, de a szárított hal és a lemezes haltáp is nagy kedvenc. Én egy nagyobb szépiacsont darabkát is el szoktam helyezni a terráriumon belül, ezt akkor rághatják, amikor csak kedvük tartja.
Tarthatjuk őket üvegterráriumban, de fontos tudni, hogy – habár repülni nem tudnak – nagyon gyorsak és gond nélkül felkapaszkodnak sík felületeken, arról nem is beszélve, hogy az apró nimfák könnyedén kiszöknek egy-egy résen. A szökésbiztosság és praktikusság érdekében én inkább a műanyag dobozokat preferálom. Ha biztosra szeretnénk menni, akkor a doboz falát valamilyen nem mérgező, tartós kenőanyaggal (például vazelinnel) is körbekenhetjük. Ezen nem fognak átjutni a csótányok. Ha azonban ez mégis megtörténik, akkor nem fognak életben maradni a külső környezetben.
Általában este és a hajnali órákban aktívak, a napközbeni időszakot elbújva, a nimfák jellemzően a földbe ásva töltik. A talaj lehet kókuszrost vagy erdei talaj, bár szerintem ennek a kettőnek a keveréke a legideálisabb kombináció. A tereptárgyak lehetnek különböző fakérgek, (például parafakéreg – ebbe előszeretettel bújnak el), illetve levelek. A talajon kívül faleveleket is szedhetünk az erdőben, ám fontos, hogy lehetőleg csak ismert, NEM mérgező fák leveleit gyűjtsük össze. Ezt is előszeretettel fogyasztják amellett, hogy jól is mutatnak a tárolóban.
A csótányok egyébként barlanglakó (troglofil) létük ellenére nem hordozzák magukon a tipikus barlangi csótányok külső jegyeit, mint például a redukálódott szemeket és szárnyakat. Ennek oka valószínűleg az, hogy a vadonban sem teljesen elszeparált életmódot éltek, néha meg lehetett pillantani egy-egy példányt a nappali sugarak fénye mellett is. Legideálisabb tartási hőmérsékletük 21- 26°C közé tehető, míg a páratartalmat érdemes 50-60% közé belőni. Ezt rendszeres párásítással fenn lehet tartani.
De ha minden példány egyetlen csapattól származik, akkor ez nincs befolyással a genetikai diverzitásukra?
Ennek minden bizonnyal van befolyása arra, hogy milyen változatos génállománnyal rendelkeznek a csótányok. Habár az ízeltlábúak esetében a beltenyészetnek nincs látványos, külsőleg észlelhető jele, de genetikailag szépen lassan biztosan történik változás. Én például azt tapasztaltam, hogyha egy aktív ízeltlábú populáció több mint 3 generáción keresztül nem kap „vérfrissítést”, akkor testméretük rohamos csökkenésnek indul. Ez, ha a következő generáció más genomból is építkezett, már nem lesz jellemző. Bizonyosak lehetünk abban, hogy a folyamatos genetikai változás révén, az evolúció útján ez a faj is képes lehet alkalmazkodni az új, megváltozott körülményekhez. A mi feladatunk az, hogy ne csak a faj életben tartására, de az állatok genetikai változatosságának fenntartására is törekedjünk. Ez is ékes példája a terrarisztika létjogosultáságának, és rávilágít arra, hogy a hobbiállat-tartáson kívül más aspektusai is vannak.
Ki tudja, egyszer lehet akár egy új barlangjuk.
