Interjú Ujvári Zsolttal, a méltán híres makrofotóssal, aki emellett zoológus, biológus és
botanikus szakértő, de bűnügyi helyszínelőként is dolgozott. Ő nem az a típus, aki lest épít,
csalival csalogat, aztán napokat vagy heteket vár – az erőfeszítései legtöbbször fejben
történnek.
Az a tipikus állatszerető kisgyerek voltál, aki nagyítóval szaladgált a fűben, és megnézett
minden fűszálat meg hangyát, és szép lassan vonzott be a biológia, zoológia és a fotózás
világa – vagy volt valamilyen sorsdöntő állomás később az életedben, ami ebbe az
irányba húzott?
Én abszolút az első kategóriába tartozom. A szüleim persze próbáltak terelgetni a sztenderd
kisfiús mederbe, vettek is nekem egy pedállal hajtható, zöld Moszkvicsot, de egy-egy rövid
furikázásnak rendszerint az lett a vége, hogy leparkoltam egy virágnál vagy lepkénél,
édesapám pedig bosszankodva tolta a járgányt, mert nemigen volt kedvem tovább hajtani. Ha
kertásásra került a sor, mindig ott tébláboltam édesapám körül, és figyeltem, mi mindent
fordít ki a talajból. Lelkesen szedegettem össze a lótücsköket, pajorokat és százlábúakat,
akkoriban még nagyon gazdag volt a kertvárosi talaj faunája is. Már akkor eldöntöttem, hogy
a biológia érdekel, és állatokkal szeretnék foglalkozni. A szerelem pedig nem múlt el, és
végigkísért a tanulmányaim alatt.
Számomra úgy tűnik, hogy makrofotóiddal a leginkább utált, illetve meg nem értett fajok bemutatását tűzted ki célul, hogy megmutasd a szépségüket. Miért pont a rovarokat, pl. atkákat, pókokat vetted górcső alá, mi vezérelt annak idején, amikor belevágtál a makrofotózás ezen műfajába?
Mivel mindig is az ízeltlábúakat kedveltem leginkább, kézenfekvő volt, hogy ezeket kezdjem
el fényképezni. Tizennyolc évesen vásároltam az első digitális fényképezőgépem, és óriási
élmény volt látni, hogy képes vagyok éles képeket készíteni egy lepkéről vagy szitakötőről,
ezzel már akkor valóra vált egy álom. De az igazi mérföldkövet az MTA Zootaxonómiai
Kutatócsoportjában eltöltött három év jelentette. Kiváló embereket, kutatókat ismerhettem
meg, akiket számos gyűjtőútra elkísértem, ahol nagyon sokat tanultam az emberek által alig
ismert – vagy épp nem kedvelt – élőlénycsoportokról. Olyan dolgokat láthattam, amiket addig
észre sem vettem, és lenyűgözött, mennyire érdekes is az apró, rejtőzködő, talajlakó lények
élete. Aztán 2011 őszén Tajvanra már egyedül utaztam el egy hosszabb expedícióra, ott
kezdtem bele egyfajta közösségi média „blogba”, ahol sokak számára ijesztő vagy
visszataszító lényeket – például mérgeskígyókat, hatalmas pókokat, ostorfarkúakat – bemutató
képek alatt meséltem mindennapjaimról. Az embereket pedig érdekelte mindez.
Természetesen többen kifejezték nemtetszésüket is, éppen ezért indult útjára önálló fotós
oldalam, ahol már csak azok láthatták a meghökkentő állatokat és gyakran nem hétköznapi
pillanataikat, akik tényleg kíváncsiak voltak rájuk. Az elmúlt években pedig én magam
lepődtem meg legjobban azon, mekkora tömegeket vonz az ismeretlen és alig látható
állatvilág. Eleinte rajtam kívül nem is nagyon fényképezett senki ilyen témákat, de aztán
szépen lassan elindult a lavina, és elkezdtek begyűrűzni ezek a köztudatba, valamint a
fotópályázatokra is. A foglalkozás tehát elérte célját.
Megszámlálhatatlan mennyiségű fajt fotóztál már. Melyek voltak azok az állatok, amelyek a legpozitívabb értelemben hatottak rád – azaz minél tovább figyelted a külsejüket és viselkedésüket, annál csodálatosabbnak láttad őket?
Szerintem minden állat ilyen. Minél tovább figyeled őket, annál többet mutatnak meg életük
rejtett pillanataiból. Legyen szó tisztálkodó gömböcugrókákról, párzó bikapókokról,
felhőkben kavargó dunavirágokról, vagy akár az időszakos kisvizek szemmel alig látható
kisrákjairól és hidraállatairól. Az ember idővel elkezd rádöbbenni, hogy mennyire
felfoghatatlanul komplex a bennünket körülvevő élővilág hálózata, és még a leggyűlöltebb
parazitákban is meglátja a csodát, illetve megérti, hogy mindennek megvan a maga helye a
világban.
Milyen extrém erőfeszítéseket tettél egy-egy különleges fénykép megszületéséért?
Nem vagyok az a fajta fotós, aki lest épít, csalival csalogat, aztán órákon, napokon vagy
heteken át vár, hogy megszülessen egy lényről vagy pillanatról az áhított kép. Az ízeltlábúak
fotózása nem erről szól. Nekem általában csak rá kell bukkannom az állatra, amelynek a
nyomában vagyok, aztán nincs más dolgom, mint figyelni, követni és elcsípni egy olyan
pillanatot az életéből, amire azt mondom: na ez az, ezért jöttem! Az erőfeszítések legtöbbször
fejben történnek, ugyanis van, hogy napokon át gondolkodom azon, hogyan lehetne egy
állatról valami újszerű, egyedi felvételt készíteni, és ehhez mi mindenre van szükség a
környezeti feltételek és a technika tekintetében. Persze van, hogy én is órákat hasalok a havon
a dermesztő hidegben, ugróvillásokat és hótücsköket fotózva, vagy épp csillagfényes
éjszakákon egyedül, egy szem lámpa pislákoló fényénél kergetem a fátyolkákat a
sziklagyepen, combig érő fűben és bokatörő kövek között botorkálva. Nyári éjszakákon a
meztelencsigák párzását fotózva persze – a rekkenő hőség mellett – el kellett viselnem az
engem ostromló ártéri szúnyogok seregeit is, vagy épp tigrisszúnyogok tucatjainak kínáltam
fel az ujjaimat vérszívásra, hogy meg tudjam örökíteni a véres lakoma teljes folyamatát. De
ezek az „erőfeszítések” vagy kihívások mind szép emlékké halványulnak, ha elkészül az
áhított fotó.
Kerültél már veszélyes helyzetbe egy-egy fotózás során?
Előfordult már ilyesmi, és a veszély gyakran a legváratlanabb formákban ölt testet. Magányos
éjszakai portyáimon gyakran botlok vaddisznókba, ez különösen kellemetlen akkor, ha épp
combig állok a szedresben vagy egy időszakos tóban, és nem nagyon van mód menekülésre.
Azonban a disznók – bármily közel voltak is – mindig elkerültek. Egy téli éjszakán viharos
szélben mentem ki hóvirágot fotózni, akkor karnyi vastagságú ágak csapódtak be mellettem
mindenhol, de azt is szerencsésen megúsztam. Egy szentjánosbogár-fotózás alkalmával teljes
menetfelszerelésben, akváriummal és állvánnyal a kezemben, kamerával a nyakamban
sikerült megcsúsznom egy meredek lejtő tetején, majd hosszú métereket csúsztam a hasamon,
egész a patakig, kevésen múlott, hogy egy éles szikla ne a testem hasítsa végig.
De talán a legkellemetlenebb helyzetbe Macedónia fővárosában kerültem. A helyiek mondták
ugyan, hogy ne menjek a folyó túlpartjára, mert az ott élők nem kimondottan barátságosak,
ám én alapvetően nem tartok az emberektől. És sokkal kevésbé vonzottak a belváros épületei,
mint a vadregényes folyópart. Kilométereket gyalogoltam, egészen távol jártam már a
civilizációtól, amikor is két helybeli fiatal mellém szegődött egy robogóval. Elkezdtek
kéregetni. Nem volt nálam pénz, ezért azt akarták, hogy a felszerelésemből adjak nekik
valamit, hogy ételt vehessenek az árából. Mondanom sem kell, nem akartam ennyire nagyvonalú lenni. Végül az egyiküknek valahogy sikerült kivenni a kezemből a telefonomat.
Azt mondta, nem akarja elvenni, csak egy szelfit akar készíteni. Azért én gondosan fogtam
közben a nyakát, de a szelfi elkészült, a mai napig őrzöm. Már csaknem fél óra telt el, de még
mindig nem tágítottak. Végül az idősebbik srác tört angolsággal azt kérdezte: akkor sem adok
nekik semmit, ha fegyvert fog a fejemhez? Megfordultam és láttam, valóban egy fegyvernek
tűnő tárgy szegeződik a homlokomhoz. Ekkor már dübörgött bennem az adrenalin, de azért
tisztán láttam, hogy olcsó játékpisztolyról van szó. Aztán elöntött valami halálos nyugalom,
elmagyaráztam neki, hogy egy játéktól nem ijedek meg, és részletesen elővetítettem, mi lesz a
történet vége, ha nem kotródnak a közelemből. Legnagyobb meglepetésemre szó nélkül
otthagytak, és nem is láttam őket többé.
Főállásban bűnügyi helyszínelő vagy, amely szintén nem egy szokványos munka. Hogyan kerültél a pályára, és mennyiben veszed hasznát a zoológusi-biológusi ismereteidnek a helyszínelések során?
Említettem, hogy 3 évig dolgoztam az MTA Zootaxonómiai Kutatócsoportjában. Egy igazi
álommunka volt, ha rajtam múlt volna, valószínűleg onnan is megyek nyugdíjba. Azonban
sajnos nem rajtam múlt, a csoportot 2011-ben egy tollvonással megszüntették, sok másik
kutatócsoporttal együtt, így váltanom kellett. Az akkori Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézet
nemrég alakult bűnügyi technikai egysége pedig épp biológust keresett. Jelentkeztem,
felvettek, így kezdtem magam beleásni az igazságügyi rovartanba, ám mindezek mellett
beszippantott a bűnügyi technika és a csúcstechnológiai eszközök egész arzenálja. A helyszíni
szemléken végzett munka mellett a legkülönbözőbb dolgokkal foglalkoztam a
mobiltelefonokból történő adatkinyeréstől kezdve a talajradarral történő holttestkeresésen át a
fesztiválokon végzett helyszíni kábítószervizsgálatig, de végül nem lettem hivatásos, így
valódi bűnügyi technikus sem. Néhány éve azonban visszataláltam a biológiához, most már a
Nemzeti Szakértői és Kutató Központ igazságügyi botanikus szakértőinek táborát erősítem,
bízva abban, hogy lassan az állatok is visszagyűrűznek szakmai életembe.
