A pókok (Araneae rend) egyértelműen a legmegosztóbb ízeltlábúak egyikei, széles körben forrásai mind rajongásnak, mind pedig fóbiáknak. A World Spider Catalogue online adatbázisa jelenleg több mint 52 000 pókfajt tart számon [1], mely szám – hála a világszerte aktívan munkálkodó arachnológusoknak – folyamatosan növekszik. Eme népes nyolclábú társaságban egyértelműen a madárpókok (Theraphosidae család) a legismertebbek, már ami az egzotikus állatokat kedvelők köreit illeti – jó eséllyel a TerraPlaza Magazin bármely olvasója találkozott már valamilyen madárpókfajjal.
Ezek a gyakran nagytestű, a négytüdős pókok alrendjébe (Mygalomorphae) sorolandó pókok Észak-, Közép- és Dél-Amerikában, Afrikában, Ázsiában és Ausztráliában őshonosak. A jelenleg érvényesként számon tartott madárpókfajok száma meghaladja az 1100-at [1], a család reprezentáltsága az egzotikus kisállatkereskedelemben minden más ízeltlábúét felülmúlja. Hírnevük és kereskedelmi népszerűségük egyrészt színpompás sokféleségükből, másrészt sokszor tekintélyes méretükből fakad (a kifejlett egyedek testhossza fajtól függő en 1.2–9 cm, a legnagyobb fajok lábfesztávolsága pedig meghaladhatja a 25 cm-t).
Abba kevesen gondolnak bele, hogy minden faj, amit egy egzotikus állatbörzén lehetőségünk van megvásárolni, több millió évnyi szelekció, és egy minden képzeletet felülmúló evolúciós versengés eredménye.
Egyik faj sem egyik pillanatról a másikra, mondhatni a semmiből került oda a kiállítók asztalára, vagy a kisállatkereskedések kínálatába: korokon átívelő törzsfejlődésük bizonyítékai, az ősmaradványok világszerte kerülnek elő minden egyes nap. Noha a négytüdős pókok rendje már legalább 240 millió éve (vagyis a földtörténet triásznak nevezett időszaka óta) jelen van a földi élővilágban, az ezen belül a madárpókokhoz tartozó ősmaradványok listája mégis meglehetősen kurta. Jelen írás erről a kevéske, valamilyen formában fosszilizálódott madárpókról igyekszik egy kicsit részletesebb képet adni.
Mivel a madárpókok nem rendelkeznek sem komoly belső, sem pedig külső szilárdító vázzal, ezért testük megőrződésére csak a „leggyengédebb” fosszilizációs utak végállomásain számíthatunk. A szóban forgó ősmaradványok egy része finomszemcsés üledékben keletkezett, úgynevezett lenyomatfosszília, ám akadnak itt borostyánzárványok, vagyis egykor élt növények megkövesedett gyantájában megőrződött „időutazók” is, amelyek elképesztő részletgazdagsággal mutatják be az évmilliókkal ezelőtti élővilágot. Érdemes megjegyezni, hogy számos ízeltlábúcsoport (pl. a pókok) fosszilis leletanyagának döntő többsége különböző borostyánkőtípusokból, úgynevezett zárványok formájában kerül elő, ezért a borostyánkő egyértelműen az ilyesfajta ősállattani információ egyik elsődleges forrása világszerte.
Ezen a ponton megemlítésre érdemes, hogy borostyánzárványként a kifejlett, vagyis rendszertanilag jobb esélyekkel határozható madárpókok rendkívül ritkák, aminek három oka van. Egyrészt ezek a pókok már aránylag fiatalon is meglehetősen nagyok, vagyis kellő fizikai erővel bírnak, hogy kiszabadítsák magukat a még friss, ragacsos fagyanta fogságából. Továbbá a hímek aránylag rövid élettartamúak, valamint a nőstények többnyire helytülőek, vagyis nem járnak be nagyobb utakat, amelyek során egy ragadós gyantafolyás fogságába eshetnének.
A madárpókok eddig ismert fosszilis múltjának felgyöngyölítéséhez a sort a földtörténeti középidőben kezdjük, a késő krétakor elején, nagyjából 99 millió évvel ezelőtt. A mai Mianmar területén előkerülő, az ország egykori neve nyomán burmitnak nevezett borostyán világszerte híres elképesztő zárványairól, amelyek között még dinoszauruszok maradványai is előfordulnak. Ebből a borostyánkincsből írta le Joerg Wunderlich és Patrick Mül ler a Protertheraphosa spinipes fajt, amelyet ők a madárpókok családjába soroltak [2]. A kis hím pókocska testhossza 18 mm, a zárvány állapota sajnos aránylag rossz. Minősége dacára jelen tudásunk szerint ez a legidősebb ismert madárpók.
A késő kréta után egy hatalmas, nagyjából 77 millió éves űr tátong a madárpókok őslénytani kincsestárában, ugyanis az egyre fiatalodó listán ezután következő, ősi madárpók már az oligocén időszak legvégéről származik. A Franciaország területén található AixenProvence mellett előkerült Mygale ambigua nem borostyánzárványként, hanem lenyomatként őrződött meg [3]. Noha a fajt leírója 1887-ben a madárpókokkal rokonította, ez a megállapítás egyértelműen újravizsgálatra szorul, hiszen a maradványon olyan, a madárpókokra egyáltalán nem jellemző anatómiai jegyek figyelhetőek meg, mint amilyen például a szelvényezett utótest.
A lista egy másik, ugyancsak lenyomat-fosszíliaként ránk maradt tagja az 1922-ben leírt Eodiplurina cockerelli, amely a coloradoi Florissant ugyancsak oligocén korú kőzetrétegeiből került elő [4]. Ezen pókocska meglehetősen jó állapotnak örvend, elő és utótestének együttes hosszúsága mindösszesen 15 mm. A fajt leírásakor Alexander Ivanovitch Pet runkevitch még madárpókként, az akkor formálisan még érvényes ’Aviculariidae’ családba sorolta be, ám 1990-ben a kis pók az aknászpókok (Nemesiidae család) közé sorolva lelt új rokonságra [5].
Az időskálán még tovább közeledve napjaink felé elérkezünk a földtörténeti miocén időszakba, az ősi madárpókok tekintetében pedig visszakanyarodunk a borostyánokhoz. A korábban már említett Joerg Wunderlich 1988ban leírta az Ischnocolinopsis acutus névre keresztelt madárpókzárványt, amelyet dominikai borostyánban fedezett fel [6]. A kis hím példány testének hossza (a csáprágók nélkül) 7.5 mm. A faj sajnos fotó nélkül „debütált”, az őt publikáló szerző csak egy rajzot közölt a kis borostyánzárványról.
A földtörténeti miocénben maradva, ha tovább követjük a fosszilis madárpókok nyomait, eljutunk egy mexikói, chiapasnak nevezett borostyánkőtípushoz. Ez a zárványokban módfelett gazdag ősi gyantakincs 2008ban örvendeztette meg a tudományt egy olyan ősgyantadarabkával, amelyben három fiatal Hemirrhagus madárpók zárványa ült [7]. Ez a rendkívül szemrevaló zárványegyüttes egyértelműen a jelen felsorolás egyik ékköve. Érdekesség, hogy több mint 22 millió éves koruk ellenére a kis pókokon még az utótest mintázata is megfigyelhető.
A madárpókok őstörténetének felsorolását egy „kakukktojás” zárja. 2008-ban mutatták be a világnak azt a szintén chiapas borostyánban fellelt pókvedlést, amelyet egy közelebbről meg nem ha tározott madárpók exuviumaként azonosítottak [8]. A borostyánkőben megőrződött, és egyébként kissé komplikáltan értelmezhető porciók legnagyobb hosszúsága (a lábakat is beleszámolva) 23 mm, amiből a kutatók arra következtettek, hogy az egykor élt pók lábfesztávolsága minimum 5 cm le hetett, ezzel ezt a borostyánzárványt a valaha dokumentált legnagyobb pókzárványként közölték.
Ezzel el is jutunk a teljességében is rövidke felsorolás végére. Mivel a különböző élőhelyeket egykor benépesítő állat- és növényfajoknak csupán egy részéről van valódi esélyünk bármiféle információt gyűjteni, ezért biztosra vehető, hogy a kréta időszak óta a ma ismert madárpókfajok sokszorosa tűnt fel, majd tűnt el az élet csataterén. Az is biztos, hogy számos faj vár még felfedezésre a különböző őslénytani gyűjteményekben, ahol borostyán- vagy kőbörtönükbe zárva várják, hogy valaki felfigyeljen rájuk, és beemelje őket az ősi madárpókok egzotikus, dicső körébe. Addig is itt vannak nekünk a ma élő madárpókok, amelyek iránti rajongásunk évtizedek óta töretlen, és még jó darabig bizonyosan az is marad.
Irodalomjegyzék:
[1] World Spider Catalog (2025): World Spider Catalog. Version 25.5. Natural History Museum Bern, online at http://wsc.nmbe.ch, accessed on 2025 jan. doi: 10.24436/2
[2] Wunderlich J. & Müller P. (2020). New and already described fossil spiders (Araneae) of 20 families in Mid Cretaceous Burmese amber with notes on spider phylogeny, evolution and classification. In: Five papers on Fossil and Extant Spiders. Beiträge zur Araneologie, 13, p. 22–164.
[3] Gourret P. (1887). Recherches sur les Arachnides tertiaires d’Aix en Provence. Recueil Zoologique Suisse, 4, 431–496.
[4] Petrunkevitch A. I. (1922). Tertiary spiders and opilionids of North America. Transactions of the Connecticut Academy of Artsand Sciences, 25, 211–279.
[5] Eskov K. & Zonshtein S. (1990). First Mesozoic mygalomorph spiders from the Lower Cretaceous of Siberia and Mongolia, withnotes on the system and evolution of the infraorder Mygalomorphae (Chelicerata: Araneae). Neues Jahrbuch für Geologie undPaläontologie, 178, 325–368.
[6] Wunderlich J. (1988). Die fossilen Spinnen im Dominikanischen Bernstein. Beiträge zur Araneologie, 2, 1–378.
[7] García-Villafuerte M. Á. (2008). Primer registro fósil del género Hemirrhagus (Araneae, Theraphosidae) en ámbar del Terciario,Chiapas, México. Revista Ibérica de Aracnología, 16, 43–47.
[8] Dunlop J. A., Harms D., Penney D. (2008). A fossil tarantula (Araneae: Theraphosidae) from Miocene Chiapas amber, Mexico.Revista Ibérica de Aracnología, 15, 9–17.
