Szkinkek

Evolúciós múlt: A szkinkfélék (Scincidae) a gyíkok egyik legnagyobb és legsikeresebb evolúciós családját alkotják. Történetük mélyen a kréta időszakba nyúlik vissza: egy mintegy 99 millió éves mianmari borostyánban fennmaradt szkink már a mai fajokra jellemző, egymást átfedő pikkelyeket és az alattuk elhelyezkedő összetett csontlemezeket, úgynevezett oszteodermákat viselt. Ez a rugalmas „bőrpáncél” már a dinoszauruszok korában is jelen volt a csoportban. A szkinkek később a Föld rendkívül sokféle élőhelyét meghódították: különösen nagy változatosságban élnek Ausztráliában, Új-Guineában, Délkelet-Ázsiában, Óceániában, Madagaszkáron és Afrikában.

Kinézet és életmód: Sok szkinket sima, fényes, egymást fedő pikkelyeiről és megnyúlt testéről lehet felismerni, de testfelépítésük rendkívül változatos. Az evolúció során a végtagok csökevényesedése vagy teljes elvesztése több mint ötvenszer, egymástól függetlenül alakult ki a családban – valószínűleg többször, mint bármely más négylábú gerinces csoportban. Szaporodásuk legalább ilyen különleges: tojásrakó és elevenszülő fajokat egyaránt találunk közöttük, az elevenszülés pedig számos evolúciós vonalon egymástól függetlenül jelent meg. Egyes szkinkeknél az anya és az embrió közötti tápanyagátadás olyan összetett méhlepényszerű rendszerrel történik, amely működésében meglepő párhuzamot mutat az emlősök placentájával. És akad még különösebb megoldás is: néhány új-guineai szkink vérének és szöveteinek élénkzöld színét a biliverdin nevű epefesték rendkívül magas koncentrációja adja.

Ökológiai szerep: A szkinkek többsége aktívan keresgélő ragadozó, amely rovarokat, pókszabásúakat és más kisebb állatokat fogyaszt, de mindenevő és növényevő fajok is kialakultak. Fontos részei a talajszint, az avar és más szárazföldi mikroélőhelyek táplálékhálózatainak, miközben maguk is számos madár, kígyó és emlős zsákmányai. A Scincidae családból ma már több mint 1800 élő fajt ismerünk, így a szkinkek a gyíkok fajokban leggazdagabb csoportjai közé tartoznak. Sok szigeti és kis elterjedésű fajuk azonban különösen érzékeny az élőhelyek pusztulására és feldarabolódására, valamint az ember által behurcolt ragadozókra. Megőrzésükben ezért a természetes élőhelyek védelme mellett a felelős, dokumentált eredetű terrarisztikai állományoknak is fontos szerep jut.