Gekkófélék

Evolúciós múlt: A gekkófélék (Gekkonidae) a gekkók legfajgazdagabb családját alkotják, amelynek evolúciós története mélyen a dinoszauruszok korába nyúlik vissza. A család legkorábbi nagy leszármazási vonalai már a késő kréta időszakban, nagyjából 90 millió évvel ezelőtt kezdtek elkülönülni egymástól; az egyik legősibb elágazás az afrikai–madagaszkári és az ázsiai vonalakat választotta szét. Azóta a gekkófélék a trópusi és szubtrópusi területek szinte valamennyi nagyobb szárazföldi régióját és számtalan óceáni szigetet benépesítettek. Ma ide tartoznak többek között a tokaji gekkók (Gekko), házigekkók (Hemidactylus), nappali gekkók (Phelsuma), hajlottujjú gekkók (Cyrtodactylus) és számos kevésbé ismert evolúciós vonal.

Kinézet és életmód: A gekkófélék többségének nincs mozgatható szemhéja: szemüket állandó, átlátszó szemfedő pikkely védi. Sok faj lábujjain a gekkókról híressé vált tapadórendszer alakult ki, amelyben mikroszkopikus seták milliói még kisebb, lapátszerű végződésekre – spatulákra – ágaznak. Ezek rendkívül közel kerülnek a felszínhez, és molekuláris vonzóerők segítségével teszik lehetővé a kapaszkodást akár sima falon vagy mennyezeten is. Nem minden Gekkonidae rendelkezik azonban ilyen tapadópárnákkal: a talajlakó életmódhoz alkalmazkodott vonalak egy részénél hiányoznak vagy erősen módosultak. A család másik különlegessége az akusztikus kommunikáció. A gekkók a gyíkok között szokatlanul fejlett hangadásra képesek; a tokee gekkó (Gekko gecko) például párkeresés és területvédelem során hangos, összetett hívásokat használ, sőt háttérzajban képes megváltoztatni hívásainak szerkezetét. Maga a „tokay” és a „gecko” elnevezés is e jellegzetes hangok hangutánzó értelmezéséhez kapcsolódik.

Ökológiai szerep: A gekkófélék többsége rovarokat, pókokat és más kisebb gerincteleneket fogyasztó ragadozó, ezért természetes és emberközeli élőhelyeken egyaránt fontos részei a táplálékhálózatoknak. Egyes Hemidactylus fajok különösen sikeresen alkalmazkodtak az épített környezethez, és az ember közvetítésével a világ távoli vidékeire és szigeteire is eljutottak. Más fajok egészen eltérő ökológiai szerepet töltenek be: az Indiai-óceán szigetein élő nappali gekkók (Phelsuma) nektárt és gyümölcsöt is fogyasztanak, és egyes növényfajok fontos beporzói, illetve magterjesztői lehetnek. Mauritiuson olyan növény–gekkó kapcsolatok is kialakultak, amelyekben a növények színes nektárja kifejezetten vonzó jelzésként működik a nappali gekkók számára. A család szaporodási stratégiái között is akad szélsőséges példa: a gyászgekkó (Lepidodactylus lugubris) populációinak jelentős része szinte kizárólag nőstényekből álló, szűznemzéssel szaporodó klónvonalakból áll, amelyek evolúciós eredetében fajok közötti hibridizáció is szerepet játszott. A tudomány ma már több mint 1700 élő Gekkonidae-fajt tart számon, miközben új fajok – különösen Ázsia és a trópusi szigetvilág kevéssé kutatott területeiről – továbbra is rendszeresen kerülnek leírásra.